Kezdj bele, sosem késő kiszállni... vagy mégis??

Üdv ismét!!
Csak nem lehet olyan rossz, ha ismét soraimat olvasod... Köszönöm neked, hogy eme írásnak szenteled bő 10 percedet!!

2. rész - Aurora Coleridge
Zongoraszó kúszott a fülembe... Ismerős hangon szólt. A szemeim felpattantak. Felültem, majd rá kellett jönnöm, tévedtem. Nem zongora volt, csak a tenger morajlása tetszett annak… A parton ültem, közvetlen a tenger mellett. A ruhám vizes volt, és homokszemcsék tapadtak a bőrömhöz. Hirtelen fájdalom nyilallt bele a nyakamba. Odakaptam a kezem, és két heges pontot tapintottam ki az ujjaimmal, nem tudtam, minek köszönhettem... Körbepillantottam, hátha rájövök, merre lehetek, és hogy kerültem ide?? A telihold gyönyörűen világított az égben. Amikor felnéztem rá, csak akkor vettem észre, hogy egy épület van felettem: az uralkodói vár... és akkor eszembe jutott minden: Ő, a tánc, a harapás, a zuhanás... és a sötétség. Értetlenkedve tekintettem a múltba, és az emlékeim között keresgéltem, hátha rájövök, miért tette azt, amit tett, és hogy egyáltalán mi is volt Ő?? Nem tudtam rájönni... Felálltam, és a holdat kémleltem, választ várva tőle, a rengeteg kérdésre, amelyek megfogalmazódtak bennem. A szívemre helyeztem a kezemet, és mély levegőt vettem, mindeközben csukva tartottam a szemeimet. És most hogyan tovább?? Lassan kinyitottam a szemeimet, és ismét várakozva néztem a holdra. Elképzeltem, ahogy szomorúan megingatja a fejét, hogy nem tud segíteni... Azon gondolkodtam, hogy lehetek még életben?? Nem egy temetői koporsóban kéne lennem, és nyugodtan aludni örökké?? Hogy lehetek még mindig életben?? Újra felnéztem a holdra, de megint nem válaszolt. Elindultam. Nem tudtam merre, nem tudtam miért, csak mentem. Mennem kellett, hívott valami... valami megfoghatatlan. Mintha valaki egy kötélen húzott volna, úgy haladtam előre és előre. Nem tudtam merre, de nem tudtam megállni. Fellépkedtem a lépcsőn, amely a főutcára vezetett a parttól. Üres volt. A kötél még mindig körém fonódott, és húzott magával. Egy ház, jobban mondva ajtó előtt mégis megálltam. Csak álltam, és néztem az ütött kopott ajtót, és nem tudtam, mit csináljak. Kopogjak vagy ne?? Menjek innen?? Mi van, ha bántanak?? Hátrébb akartam lépni, de akkor az ajtó kinyílott. Hezitáltam, hogy visszaforduljak e... de nem tettem!! Beléptem az ajtón. Alig hogy átléptem a küszöböt máris előttem termett egy vénember. Hosszú ősz haja, néhol nem túl sikeresen takarta a fejbőrét, és a ruhája is mocskos volt. Megrettentem tőle, és tettem egy lépést hátra, de bársonyos hangon megszólalt:
- Kedvesem, ne félj tőlem!!- majd tett egy lépést felém, hogy az arcára rávetüljön az ajtó mellett álló gyertya fénye. A szeme barátságos volt, és megnyugtató. A kezét felém nyújtotta, és én is viszonoztam a gesztust, de mielőtt hozzá értem volna a kezéhez, megálltam egy pillanatra. De amint belenéztem aranybarna szemeibe, minden kételyem messze szállt, és a kezeimet az övébe tettem. Akkor hirtelen egyszerre több dolog történt: Kutyaugatást hallottam, és az öregember hirtelen megnőtt, én viszont elveszítettem az egyensúlyomat, mintha hirtelen elszívták volna belőlem az energiát, és a világ előttem újból sötétbe burkolózott.

Puha, bársony takarta a testemet. A kezeimet próbáltam megemelni, hogy a fejemhez kapjak, mert hirtelen éles fájdalom nyilallt a nyakam irányából. De a kezem nem érte el a végpontját, egy erős kéz visszakényszeríttette őt mellém.
- Csak semmi hirtelen mozdulat!!- hallottam a bársonyos hangot. Hirtelen felültem, és a kezeimet mindenfelé lóbáltam, hátha eltalálom a hang tulaját, de megszédültem, és visszahanyatlottam az ágyra.- Nyugi, semmi baj!!- hallottam újra, az idegesítően gyönyörű hangot.
- Ki vagy te??- nyitottam ki lassan a szemeimet, és megkerestem őt a tekintetemmel. Ott ült az ágy mellett, de nem öregember alakban!! Hosszú szőke haja a vállára omlott, egyedül csak a ruhája, és az aranybarna szemei emlékeztettek az öregemberre, akit láttam.
- Sigfried Held, kedvesem!!- idegesített, hogy kedvesemnek hív, de nem féltem tőle, mint természetes lenne, ha idegennel találkozik az ember. Sigfried Held... kerestem valami pici kis emléket az agyamban, hátha valahonnan ismerem őt, de még életemben nem hallottam a nevét.- És önben kit tisztelhetek??- kérdezte végül, de látszott rajta, hogy nem érdekli igazán… ez idegesített.
- Char...- kezdtem magabiztosan, de aztán nem mondtam tovább… Már nem vagyok Charlotte Night... ő már halott.- Aurora!!- mondtam végül. Elmosolyodott. Mulatatta az előbbi kis önbizalom hiányom.
- Aurora Coleridge!!- mondta végül. Hitetlenkedve néztem rá, honnan tudja, mit akartam kitalálni családnevemnek.
- Honnan...- kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
- Tudom, ki voltál, tudom ki vagy, és azt is tudom, ki leszel!!- feldühített, hogy tudta mit akartam mondani, még mielőtt kimondtam volna. Ezért a következő kérdést, csak a fejemben tettem fel: Honnan ismersz ilyen jól?? És kíváncsian néztem rá. A mosoly nem tűnt el az ajkairól, és úgy válaszolt:
- Mióta megszülettél, azóta figyellek... én vagyok az... őrangyalod...
- Ch!!- adtam hangot a felháborodásomnak.- Őrangyal??- mondtam gúnyosan.- Hol voltál akkor, amikor leestem egy fáról?? Amikor felborult a csónakom?, Amikor megharapott El… Ő!!- nem tudtam kimondani a nevét, de tudtam, hogy Sigfried tudja, kire gondolok. A mosoly egy pillanatra eltűnt az arcáról, de aztán újra előkerült:
- Nem olyan őrangyal, amire te gondolsz, nekem más szerepem van az életedben!!- vártam, hogy folytassa. Tudtam, hogy ha nem szólalok meg, akkor is folytatni fogja… hiszen ő mindent tud, nem igaz?- Én vagyok az, aki a helyes útra terel, ha eltévednél. Megment, ha bajba kerülnél, de csak noszogat a jó irányba, nem mutatja meg konkrétan!!
- Amolyan irányjelző féle??- felnevetett a hasonlatomon.
- Mondhatjuk úgy is, igen!! Én vagyok az irányjelződ!!- óvatosan felültem, mert már nem volt kényelmes felnézni rá, olyan lekicsinylőnek tűnt számomra, lealacsonyítónak!! Feljebb húztam magam, és a hátamat neki támasztottam az ágy támlájának. A hajamat előre húztam, hogy ne dőljek neki, és ha megmozdulok, ne tépjem ki a hajszálaimat. Amikor előresimítottam a hajamat, csak akkor vettem észre, hogy hosszú ujjú ing van rajtam, nem pedig a báli ruhám. Sigfried észrevétlenül hátrébb csúszott egy métert az ágytól, még mielőtt megmozdultam volna, így nem találtam el, amikor egy pofonnal akartam jutalmazni őt.
- Te átöltöztettél engem??- ordítottam magamból kikelve.
- Nyugi, láttam már nálad csinosabb nőt is!!- vigyorgott szemtelenül. Neki akartam ugrani, de tudtam, hogy hasztalan. Minden lépésemet tudja, pontban akkor, amikor kigondolom. Inkább az ágyból ordítoztam tovább:
- Nem szégyelled magad?? Így megbecsteleníteni egy Úri hölgyet!!- majd felkaptam az ágy mellett álló polcról a gyertyatartót, és felé hajítottam... mellé. Majd visszahanyatlottam az ágy támlájának.
- Csak óvatosan!! Még elég gyenge vagy!!- jött közelebb, és visszatért eredeti helyére.
- Nem úszod meg ennyivel!!- mondtam neki fenyegetően, nehogy elbízza magát. Hirtelen megszólalt a gyomrom. El is felejtkeztem róla, hogy már lassan 24 órája annak, hogy elfogyasztottam az ebédemet.
- Hallom éhes vagy!! Mindjárt hozom a reggelidet!!- mondta, majd felállt, és az ajtóhoz ment, de mielőtt becsukta volna maga után, csak annyit mondott:- Te már nem vagy Úri hölgy... Te már Aurora vagy!!