- Felkérhetem egy táncra?!- csak bólintottam, mivel válaszolni nem igazán tudtam volna. Ma este még szívdöglesztőbb volt, mint általában. Hosszú fekete haját lófarokba fogta, a szemei pajkosan csillogtak. Fehér, inkább tört fehér inget viselt, rajta bordó mellénnyel. Félve lépkedtem mellette, de nem tőle féltem. A tánc… az nem igazán az én stílusom, ebből kifolyólag tánctudásom is elenyésző. Magabiztosan vezetett a táncparkett közepére, majd egyik kezével a derekamat fogta, a másikkal pedig ujjainkat összekulcsolta, és keringős tartást vett fel. A kezemet óvatosan helyeztem el a vállán, majd bátortalanul a szemébe néztem. Ő csak mosolygott, és lassú ringatózásba kezdett a zene ritmusának megfelelően.- Gyönyörű vagy!!- búgta a fülembe, majd megpörgetett maga előtt, és visszahúzott magához. Egy picit beleszédültem a hirtelen mozdulatba, de amikor ismét biztos karjait éreztem magamon, válaszoltam:
- Köszönöm!!- simultam újra hozzá. A zene véget ért. Elengedett, majd meghajolt előttem. Én is pukedliztem egyet, majd kézen fogott, és az erkély felé vezetett. Amint kiléptünk, megcsapott a jóleső hideg levegő. Jót tett a táncban felhevült testemnek (ami valljuk be, nem csak a táncnak volt köszönhető), és bele is borzongtam egy leheletnyit.
- Fázol??- de válaszomat meg sem várva hozzám simult hátulról, és a kezeit a derekam köré fonta.
- Most már nem!!- néztem le a kezeire, majd óvatosan hozzájuk érintettem a sajátomat. Szinte sütötte a kezemet a hideg bőre, mégsem tudtam tőle elválasztani az ujjaimat. Jól esett hogy ilyen közel van hozzám. Hogy mégiscsak megtörtént az, melyre csak álmaimban gondolhattam. Felnéztem az égre. A telihold fénye megvilágította az előttem elterülő várost, és a vizet, melyen ide jöttem, Graymandiába.
- Min gondolkozol??- kérdezte halkan, majd gyenge puszit lehelt meztelen vállamra. Libabőrös lettem tőle.
- Hogy milyen régen volt, amikor idejöttem, milyen jó itt!! Örökre itt szeretnék maradni…- néztem a holdat, és még magamban hozzátettem „veled!!”. Nem válaszolt, csak a fejét a vállamra hajtotta, és a nyakamhoz beszélt.
- Örülök, hogy így érzel, én is örülök, hogy itt vagy, jobban, mint hinnéd!!- majd megpuszilt a nyakamat. Valami hideg is hozzáért egyszeriben, de hidegebb volt, mint az Ő bőre. Hirtelen félelem futott át rajtam, testem egy pillanatra megmerevedett, majd szúró fájdalmat éreztem a nyakamban. Ordítani tudtam volna a hirtelen rám tört fájdalomtól, de a hang a torkomon akadt, majd a fájdalom hirtelen szűnni kezdett. Éreztem, hogy nemsoká a lábaim felmondják a szolgálatot, és azt hittem, hogy a földön találom magam, de mégsem estem el. Az erős kéz, mely még mindig a derekamon pihent, erősen tartott. Éreztem, hogy valami langyos folyik le a dekoltázsomon a nyakamtól indulva. Aztán megszólalt:- Hm… Mindig tudtam, hogy különleges vagy Charlotte, de sosem gondoltam, hogy ilyen finom is…- nem az ő hangja volt, legalábbis szerintem nem. Nem az a bársonyos hang, hanem valami vad!! Valami, ami félelmet keltett bennem, de megmozdulni nem bírtam. Megbénított a félelem, az érintése, a közelsége, és az, hogy bár félek tőle, az érzéseim nem változtak iránta. A kezei leváltak a derekamról, és a fejét is hátrébb húzta. A szememet csukva tartottam. Aztán a lábam elemelkedett a földtől, és vízszintes testhelyzetbe kerültem. Felemelt a karjába. Nem lehettem nehéz, mivel csak fél kézzel tartott, a másikkal törölgette a dekoltázsomat, és a nyakamat. A hajamat úgy rendezte, hogy takarják a helyet, ahonnan a vörös kis patakok elindultak.- Maradj nyugton!!- búgtam megint a régi hangján, majd megindult valamerre. Amikor megcsapott a melegebb levegő, és meghallottam a rémült kiáltásokat, már tudtam, hogy bent vagyunk.
- Mi történt??/Úristen Charlotte!!/Jól van??- hallottam az emberek kétségbeesettségét, de nem mozdulhattam, és nem is tudtam. Csak tetettem, hogy alszok, vagy elájultam.
- Semmi baja, csak elájult!! Felviszem a szobájába!!- majd ismét megindult. Éreztem még magamon az emberek pillantásait, de aztán becsukódott mögöttünk egy nagy ajtó, majd ismét a hideg futott végig a bőrömön. Kinyitottam a szemem, azaz kikukucskáltam a szempilláim alatt. A lépcsőn voltunk, amely a hálószobákhoz vezettek. A falak sötétek, és hidegek voltak, valamicske fényt, csak a falon lévő gyertyák pislákolása adott. Magabiztosan lépkedett velem, fel a 3. emeletre, az ÉN emeletemre, majd benyitott az egyik ajtón, de nem állt meg az ágynál, hogy letegyen, az erkélyre vitt. A korlát mellett közvetlen megállt, majd rám nézett. Én is ráemeltem a tekintetemet, de semmit sem tudtam kiolvasni a szeméből. Kábának éreztem magam, és nagy erőfeszítések kellettek hozzá, hogy nyitva tudjam tartani a szememet, de nem akartam még pislogni sem. Látni akartam az arcát, a szemét… amely most éjfeketének tetszett, és semmit se tudtam kiolvasni belőle. Magasabbra emelt és eltartott magától. Alattam már csak a víz csobbanását lehetett hallani, ahogy néha-néha nekiverődik a sziklafalnak. Félve néztem rá, rettegtem attól, amit gondoltam, hogy tenni fog, és mindenféle érvbe kapaszkodtam, hogy nem, nem tesz semmi rosszat, Ő nem olyan, Ő… szeret engem… de a szemében a gonoszság fénye csillant. Elmosolyodott rettegésemet látva, majd elengedett. Én zuhantam lefelé, olyan gyorsan, hogy még sikítani sem volt időm, majd hangos csobbanással a vízbe zuhantam. Neki-neki verődtem a víz alatt megbúvó szikláknak, de nem éreztem fájdalmat. A fejemet most más gondolatok szőtték át: Hát mégis megtette… De előbb megharapott. Miért?? Miért tette?? Valamit elkövettem ellene?? És egyáltalán… mi volt ő valójában?? De éreztem, hogy ezekre a kérdésekre választ már nem kapok. Hirtelen émelygés fogott el, felpattantak a szemeim, és elfogyott a levegőm. Víz szivárgott be az ajkaimon és az orromon egyaránt, amikor levegőért kapkodtam. Majd hirtelen testemet érthetetlen nyugodtság járta át, és értelmetlennek tűnt a minden, amit az életben maradásomért tettem. Belenyugodtam, hogy földi létemnek vége… Charlotte Night ma megszűnik létezni, szinte örömmel töltött el ez a gondolat!! Majd a szemeim lecsukódtak, és mindent körbevett a sötétség.
Utolsó kommentek