Kezdj bele, sosem késő kiszállni... vagy mégis??

Üdv ismét!!
Csak nem lehet olyan rossz, ha ismét soraimat olvasod... Köszönöm neked, hogy eme írásnak szenteled bő 10 percedet!!

2. rész - Aurora Coleridge
Zongoraszó kúszott a fülembe... Ismerős hangon szólt. A szemeim felpattantak. Felültem, majd rá kellett jönnöm, tévedtem. Nem zongora volt, csak a tenger morajlása tetszett annak… A parton ültem, közvetlen a tenger mellett. A ruhám vizes volt, és homokszemcsék tapadtak a bőrömhöz. Hirtelen fájdalom nyilallt bele a nyakamba. Odakaptam a kezem, és két heges pontot tapintottam ki az ujjaimmal, nem tudtam, minek köszönhettem... Körbepillantottam, hátha rájövök, merre lehetek, és hogy kerültem ide?? A telihold gyönyörűen világított az égben. Amikor felnéztem rá, csak akkor vettem észre, hogy egy épület van felettem: az uralkodói vár... és akkor eszembe jutott minden: Ő, a tánc, a harapás, a zuhanás... és a sötétség. Értetlenkedve tekintettem a múltba, és az emlékeim között keresgéltem, hátha rájövök, miért tette azt, amit tett, és hogy egyáltalán mi is volt Ő?? Nem tudtam rájönni... Felálltam, és a holdat kémleltem, választ várva tőle, a rengeteg kérdésre, amelyek megfogalmazódtak bennem. A szívemre helyeztem a kezemet, és mély levegőt vettem, mindeközben csukva tartottam a szemeimet. És most hogyan tovább?? Lassan kinyitottam a szemeimet, és ismét várakozva néztem a holdra. Elképzeltem, ahogy szomorúan megingatja a fejét, hogy nem tud segíteni... Azon gondolkodtam, hogy lehetek még életben?? Nem egy temetői koporsóban kéne lennem, és nyugodtan aludni örökké?? Hogy lehetek még mindig életben?? Újra felnéztem a holdra, de megint nem válaszolt. Elindultam. Nem tudtam merre, nem tudtam miért, csak mentem. Mennem kellett, hívott valami... valami megfoghatatlan. Mintha valaki egy kötélen húzott volna, úgy haladtam előre és előre. Nem tudtam merre, de nem tudtam megállni. Fellépkedtem a lépcsőn, amely a főutcára vezetett a parttól. Üres volt. A kötél még mindig körém fonódott, és húzott magával. Egy ház, jobban mondva ajtó előtt mégis megálltam. Csak álltam, és néztem az ütött kopott ajtót, és nem tudtam, mit csináljak. Kopogjak vagy ne?? Menjek innen?? Mi van, ha bántanak?? Hátrébb akartam lépni, de akkor az ajtó kinyílott. Hezitáltam, hogy visszaforduljak e... de nem tettem!! Beléptem az ajtón. Alig hogy átléptem a küszöböt máris előttem termett egy vénember. Hosszú ősz haja, néhol nem túl sikeresen takarta a fejbőrét, és a ruhája is mocskos volt. Megrettentem tőle, és tettem egy lépést hátra, de bársonyos hangon megszólalt:
- Kedvesem, ne félj tőlem!!- majd tett egy lépést felém, hogy az arcára rávetüljön az ajtó mellett álló gyertya fénye. A szeme barátságos volt, és megnyugtató. A kezét felém nyújtotta, és én is viszonoztam a gesztust, de mielőtt hozzá értem volna a kezéhez, megálltam egy pillanatra. De amint belenéztem aranybarna szemeibe, minden kételyem messze szállt, és a kezeimet az övébe tettem. Akkor hirtelen egyszerre több dolog történt: Kutyaugatást hallottam, és az öregember hirtelen megnőtt, én viszont elveszítettem az egyensúlyomat, mintha hirtelen elszívták volna belőlem az energiát, és a világ előttem újból sötétbe burkolózott.

Puha, bársony takarta a testemet. A kezeimet próbáltam megemelni, hogy a fejemhez kapjak, mert hirtelen éles fájdalom nyilallt a nyakam irányából. De a kezem nem érte el a végpontját, egy erős kéz visszakényszeríttette őt mellém.
- Csak semmi hirtelen mozdulat!!- hallottam a bársonyos hangot. Hirtelen felültem, és a kezeimet mindenfelé lóbáltam, hátha eltalálom a hang tulaját, de megszédültem, és visszahanyatlottam az ágyra.- Nyugi, semmi baj!!- hallottam újra, az idegesítően gyönyörű hangot.
- Ki vagy te??- nyitottam ki lassan a szemeimet, és megkerestem őt a tekintetemmel. Ott ült az ágy mellett, de nem öregember alakban!! Hosszú szőke haja a vállára omlott, egyedül csak a ruhája, és az aranybarna szemei emlékeztettek az öregemberre, akit láttam.
- Sigfried Held, kedvesem!!- idegesített, hogy kedvesemnek hív, de nem féltem tőle, mint természetes lenne, ha idegennel találkozik az ember. Sigfried Held... kerestem valami pici kis emléket az agyamban, hátha valahonnan ismerem őt, de még életemben nem hallottam a nevét.- És önben kit tisztelhetek??- kérdezte végül, de látszott rajta, hogy nem érdekli igazán… ez idegesített.
- Char...- kezdtem magabiztosan, de aztán nem mondtam tovább… Már nem vagyok Charlotte Night... ő már halott.- Aurora!!- mondtam végül. Elmosolyodott. Mulatatta az előbbi kis önbizalom hiányom.
- Aurora Coleridge!!- mondta végül. Hitetlenkedve néztem rá, honnan tudja, mit akartam kitalálni családnevemnek.
- Honnan...- kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
- Tudom, ki voltál, tudom ki vagy, és azt is tudom, ki leszel!!- feldühített, hogy tudta mit akartam mondani, még mielőtt kimondtam volna. Ezért a következő kérdést, csak a fejemben tettem fel: Honnan ismersz ilyen jól?? És kíváncsian néztem rá. A mosoly nem tűnt el az ajkairól, és úgy válaszolt:
- Mióta megszülettél, azóta figyellek... én vagyok az... őrangyalod...
- Ch!!- adtam hangot a felháborodásomnak.- Őrangyal??- mondtam gúnyosan.- Hol voltál akkor, amikor leestem egy fáról?? Amikor felborult a csónakom?, Amikor megharapott El… Ő!!- nem tudtam kimondani a nevét, de tudtam, hogy Sigfried tudja, kire gondolok. A mosoly egy pillanatra eltűnt az arcáról, de aztán újra előkerült:
- Nem olyan őrangyal, amire te gondolsz, nekem más szerepem van az életedben!!- vártam, hogy folytassa. Tudtam, hogy ha nem szólalok meg, akkor is folytatni fogja… hiszen ő mindent tud, nem igaz?- Én vagyok az, aki a helyes útra terel, ha eltévednél. Megment, ha bajba kerülnél, de csak noszogat a jó irányba, nem mutatja meg konkrétan!!
- Amolyan irányjelző féle??- felnevetett a hasonlatomon.
- Mondhatjuk úgy is, igen!! Én vagyok az irányjelződ!!- óvatosan felültem, mert már nem volt kényelmes felnézni rá, olyan lekicsinylőnek tűnt számomra, lealacsonyítónak!! Feljebb húztam magam, és a hátamat neki támasztottam az ágy támlájának. A hajamat előre húztam, hogy ne dőljek neki, és ha megmozdulok, ne tépjem ki a hajszálaimat. Amikor előresimítottam a hajamat, csak akkor vettem észre, hogy hosszú ujjú ing van rajtam, nem pedig a báli ruhám. Sigfried észrevétlenül hátrébb csúszott egy métert az ágytól, még mielőtt megmozdultam volna, így nem találtam el, amikor egy pofonnal akartam jutalmazni őt.
- Te átöltöztettél engem??- ordítottam magamból kikelve.
- Nyugi, láttam már nálad csinosabb nőt is!!- vigyorgott szemtelenül. Neki akartam ugrani, de tudtam, hogy hasztalan. Minden lépésemet tudja, pontban akkor, amikor kigondolom. Inkább az ágyból ordítoztam tovább:
- Nem szégyelled magad?? Így megbecsteleníteni egy Úri hölgyet!!- majd felkaptam az ágy mellett álló polcról a gyertyatartót, és felé hajítottam... mellé. Majd visszahanyatlottam az ágy támlájának.
- Csak óvatosan!! Még elég gyenge vagy!!- jött közelebb, és visszatért eredeti helyére.
- Nem úszod meg ennyivel!!- mondtam neki fenyegetően, nehogy elbízza magát. Hirtelen megszólalt a gyomrom. El is felejtkeztem róla, hogy már lassan 24 órája annak, hogy elfogyasztottam az ebédemet.
- Hallom éhes vagy!! Mindjárt hozom a reggelidet!!- mondta, majd felállt, és az ajtóhoz ment, de mielőtt becsukta volna maga után, csak annyit mondott:- Te már nem vagy Úri hölgy... Te már Aurora vagy!!

- Felkérhetem egy táncra?!- csak bólintottam, mivel válaszolni nem igazán tudtam volna. Ma este még szívdöglesztőbb volt, mint általában. Hosszú fekete haját lófarokba fogta, a szemei pajkosan csillogtak. Fehér, inkább tört fehér inget viselt, rajta bordó mellénnyel. Félve lépkedtem mellette, de nem tőle féltem. A tánc… az nem igazán az én stílusom, ebből kifolyólag tánctudásom is elenyésző. Magabiztosan vezetett a táncparkett közepére, majd egyik kezével a derekamat fogta, a másikkal pedig ujjainkat összekulcsolta, és keringős tartást vett fel. A kezemet óvatosan helyeztem el a vállán, majd bátortalanul a szemébe néztem. Ő csak mosolygott, és lassú ringatózásba kezdett a zene ritmusának megfelelően.- Gyönyörű vagy!!- búgta a fülembe, majd megpörgetett maga előtt, és visszahúzott magához. Egy picit beleszédültem a hirtelen mozdulatba, de amikor ismét biztos karjait éreztem magamon, válaszoltam:

- Köszönöm!!- simultam újra hozzá. A zene véget ért. Elengedett, majd meghajolt előttem. Én is pukedliztem egyet, majd kézen fogott, és az erkély felé vezetett. Amint kiléptünk, megcsapott a jóleső hideg levegő. Jót tett a táncban felhevült testemnek (ami valljuk be, nem csak a táncnak volt köszönhető), és bele is borzongtam egy leheletnyit.

- Fázol??- de válaszomat meg sem várva hozzám simult hátulról, és a kezeit a derekam köré fonta.

- Most már nem!!- néztem le a kezeire, majd óvatosan hozzájuk érintettem a sajátomat. Szinte sütötte a kezemet a hideg bőre, mégsem tudtam tőle elválasztani az ujjaimat. Jól esett hogy ilyen közel van hozzám. Hogy mégiscsak megtörtént az, melyre csak álmaimban gondolhattam. Felnéztem az égre. A telihold fénye megvilágította az előttem elterülő várost, és a vizet, melyen ide jöttem, Graymandiába.

- Min gondolkozol??- kérdezte halkan, majd gyenge puszit lehelt meztelen vállamra. Libabőrös lettem tőle.

- Hogy milyen régen volt, amikor idejöttem, milyen jó itt!! Örökre itt szeretnék maradni…- néztem a holdat, és még magamban hozzátettem „veled!!”. Nem válaszolt, csak a fejét a vállamra hajtotta, és a nyakamhoz beszélt.

- Örülök, hogy így érzel, én is örülök, hogy itt vagy, jobban, mint hinnéd!!- majd megpuszilt a nyakamat. Valami hideg is hozzáért egyszeriben, de hidegebb volt, mint az Ő bőre. Hirtelen félelem futott át rajtam, testem egy pillanatra megmerevedett, majd szúró fájdalmat éreztem a nyakamban. Ordítani tudtam volna a hirtelen rám tört fájdalomtól, de a hang a torkomon akadt, majd a fájdalom hirtelen szűnni kezdett. Éreztem, hogy nemsoká a lábaim felmondják a szolgálatot, és azt hittem, hogy a földön találom magam, de mégsem estem el. Az erős kéz, mely még mindig a derekamon pihent, erősen tartott. Éreztem, hogy valami langyos folyik le a dekoltázsomon a nyakamtól indulva. Aztán megszólalt:- Hm… Mindig tudtam, hogy különleges vagy Charlotte, de sosem gondoltam, hogy ilyen finom is…- nem az ő hangja volt, legalábbis szerintem nem. Nem az a bársonyos hang, hanem valami vad!! Valami, ami félelmet keltett bennem, de megmozdulni nem bírtam. Megbénított a félelem, az érintése, a közelsége, és az, hogy bár félek tőle, az érzéseim nem változtak iránta. A kezei leváltak a derekamról, és a fejét is hátrébb húzta. A szememet csukva tartottam. Aztán a lábam elemelkedett a földtől, és vízszintes testhelyzetbe kerültem. Felemelt a karjába. Nem lehettem nehéz, mivel csak fél kézzel tartott, a másikkal törölgette a dekoltázsomat, és a nyakamat. A hajamat úgy rendezte, hogy takarják a helyet, ahonnan a vörös kis patakok elindultak.- Maradj nyugton!!- búgtam megint a régi hangján, majd megindult valamerre. Amikor megcsapott a melegebb levegő, és meghallottam a rémült kiáltásokat, már tudtam, hogy bent vagyunk.

- Mi történt??/Úristen Charlotte!!/Jól van??- hallottam az emberek kétségbeesettségét, de nem mozdulhattam, és nem is tudtam. Csak tetettem, hogy alszok, vagy elájultam.

- Semmi baja, csak elájult!! Felviszem a szobájába!!- majd ismét megindult. Éreztem még magamon az emberek pillantásait, de aztán becsukódott mögöttünk egy nagy ajtó, majd ismét a hideg futott végig a bőrömön. Kinyitottam a szemem, azaz kikukucskáltam a szempilláim alatt. A lépcsőn voltunk, amely a hálószobákhoz vezettek. A falak sötétek, és hidegek voltak, valamicske fényt, csak a falon lévő gyertyák pislákolása adott. Magabiztosan lépkedett velem, fel a 3. emeletre, az ÉN emeletemre, majd benyitott az egyik ajtón, de nem állt meg az ágynál, hogy letegyen, az erkélyre vitt. A korlát mellett közvetlen megállt, majd rám nézett. Én is ráemeltem a tekintetemet, de semmit sem tudtam kiolvasni a szeméből. Kábának éreztem magam, és nagy erőfeszítések kellettek hozzá, hogy nyitva tudjam tartani a szememet, de nem akartam még pislogni sem. Látni akartam az arcát, a szemét… amely most éjfeketének tetszett, és semmit se tudtam kiolvasni belőle. Magasabbra emelt és eltartott magától. Alattam már csak a víz csobbanását lehetett hallani, ahogy néha-néha nekiverődik a sziklafalnak. Félve néztem rá, rettegtem attól, amit gondoltam, hogy tenni fog, és mindenféle érvbe kapaszkodtam, hogy nem, nem tesz semmi rosszat, Ő nem olyan, Ő… szeret engem… de a szemében a gonoszság fénye csillant. Elmosolyodott rettegésemet látva, majd elengedett. Én zuhantam lefelé, olyan gyorsan, hogy még sikítani sem volt időm, majd hangos csobbanással a vízbe zuhantam. Neki-neki verődtem a víz alatt megbúvó szikláknak, de nem éreztem fájdalmat. A fejemet most más gondolatok szőtték át: Hát mégis megtette… De előbb megharapott. Miért?? Miért tette?? Valamit elkövettem ellene?? És egyáltalán… mi volt ő valójában?? De éreztem, hogy ezekre a kérdésekre választ már nem kapok. Hirtelen émelygés fogott el, felpattantak a szemeim, és elfogyott a levegőm. Víz szivárgott be az ajkaimon és az orromon egyaránt, amikor levegőért kapkodtam. Majd hirtelen testemet érthetetlen nyugodtság járta át, és értelmetlennek tűnt a minden, amit az életben maradásomért tettem. Belenyugodtam, hogy földi létemnek vége… Charlotte Night ma megszűnik létezni, szinte örömmel töltött el ez a gondolat!! Majd a szemeim lecsukódtak, és mindent körbevett a sötétség.